A Francia Kiadás talán az év egyik legjobban várt filmje volt. A szereposztás sztárokkal teli (Timothée Chalamet (Dűne, Kisasszonyok), Bill Murray (Szellemírtók, Elveszett jelentés) vagy Frances McDormand (Fargo, Nomádok földje) csak, hogy néhányat említsek), és a rendezőt, Wes Andersont (Grand Budapest Hotel, A kutyák szigete), akinek hihetetlenül erős stílusa van pedig többször is Oscar díjra jelölték. Ám épp ez a markáns rendezői világlátás nehezedik rá teljesen a filmre, és teszi unalmassá.

A Francia Kiadás a Kansas Evening Sun kirendeltsége egy fiktív francia városban. Ahogy a Grand Budapest Hotelban (2014) így itt is a film elején megismerjük a szerkeszőség történelmét, és főszerkesztőjének életét. Az alkotás során lap megalakulása óta megjelent cikkekből négyet ismerhetünk meg, azok szerzőinek elbeszélésében.

Ezzel már el is érkeztünk az első problémához a filmmel kapcsolatban. Bár a történetek érdekesen indulnak, agyon nyomja őket Wes Anderson személye. Ezekbe a maximum 20 perces kis különálló történekbe annyit beleírt magából, amennyit a másfél-két órás elbeszélésekbe szokott. Egyszerűen túl tömény és erőltetett lesz a rájellemző humor ilyen nagy dózisban. Az embernek olyan érzése van, hogy csak azért csinálja, mert megteheti. Amiatt, hogy a történetek ilyen rövidek, a színészeknek sincs idejük kibontakozni, hiába is próbálkoznak vele. Ezen az se segít, hogy szerepük nagyrészében narrátorként vannak jelen, így az írói stílusokon kívül minden másban csak felületesen ismerjük meg őket (az, hogy a játékidő nagyrésze narrációból áll egyébként a filmnek sem tesz jót, de érthető megoldás, hisz ezáltal valóban olyan érzése lesz a nézőnek, mintha újságot olvasna). Karaktereik rendszerint valamilyen Anderson féle szerethető különcök, mondhatni a rendező kivetülései. Hihetően, mégha olykor túlzóan is játszák őket, de mire a sorsuk igazán érdekelné a nézőt vége szakad történetüknek. És ez en bloc igaz a történetekre is: többnyire akkorra lesz végük mire az ember végre beletudja élni magát az újabb Anderson féle különös settingbe.

A képivilágra sajnos ugyanaz igaz, mint a forgatókönyvre: agyon nyomja a rendező személye. Ahogy már megszokhattuk tökéletesen megkomponáltak a képek, de ezek egy idő után redundánssá és unalmassá válnak. A negyedik szimmetrikus kép közbe végbemenő oldalra kocsizás majd varió után hihetetlenül érdektelenné válik az egész. Nagyon jó, ha az alkotónak ilyen erős stílusa van, de ha minden jelenetben ilyen intenzíven látjuk olyan unalmassá válik, mintha nem is lenne.

Azonban a pozitívumok mellett sem szabad elmenni: a vágás kreatív, a fekete-fehér-színes képekkel való játék pedig szintén látványos és érdekes. A mozi talán legjobb része azonban az, mikor kis időre animációs filmmé változik. Ez az utolsó rövid történetben történik meg, mindössze körülbelül öt percre, de a nagyon szépen megrajzolt és egyedi stílussal. Az az öt perces szekvencia talán az egész film legkreatívabb, szebb és érdekesebb része (ebben a jelenetsorban még az egész filmre jellemző masszív öntömjénezés sem zavaró).

A filmet talán a legjobban azzal lehetne jellemezni, hogy olyan mintha a Grand Budapest Hotelt teleszúrkálták volna szteroidokkal. Minden, ami abban benne volt itt is megvan, csak éppen csúcsra járatva. Amíg ott tökéletes arányban volt meg az Anderson féle humoros írás és a kissé OCD-t sejtető képalkotás itt mindez túlsok és már-már fojtogatja a nézőt. A mű valószínűleg sokkal jobban működne, hogyha a Négy szobához (1995) hasonlóan minden kis történet más rendező kezébe kerül, hisz azok alapjaiban véve érdekesek, csak a tömény egyformaság által váltak unalmassá. De így csak a legelvetemültebb Wes Anderson rajongóknak lesz igazán élvezetes és maradandó élmény.

Denis Villeneuve (Szárnyas Fejvadász 2049, Érkezés) új filmjében Frank Herbert sokak által megfilmesíthetetlennek tartott regényét adaptálja, amibe korábban (többek között a stúdió beleszólásának köszönhetően) David Lynch-nek (Kék bársony, Mulholland Drive) már beletört a bicskája. Hála a technológiai fejlődésnek és a stúdió bizalmának, ez az adaptáció sokkal jobban sikerült, mint az 1984-es verzió.

A távoli jövőben járunk, az univerzumot az Imperium uralja. A császár – hogy viszályt szítson a két legerősebb ház között, mely a hatalmát fenyegeti – elveszi a Harkonnenektől az arakkisi fűszerkitermelést, és az Atreideseknek adja. Ezzel pedig kezdetét veszi az intrikák és véres leszámolások sorozata.

A történetbe ennél jobban nem érdemes belemenni, a film megpróbál mindent részletesen elmagyarázni, és igyekszik megismertetni a nézőt ezzel a hatalmas univerzummal. Ha valaki kedvelte a Trónok harca első évadait, és szereti a Csillagok háborúja filmeket, feltehetőleg ez is elnyeri majd a tetszését, hiszen a kettő ötvözete (a filmet nézve észrevehető, Lucas mennyi mindent merített Herbert művéből űreposza előtt).

A film tipikus blockbuster, a vágás általában olyan, mint minden más ilyen filmben, csak néhány esetben kreatívabb. A színészi játékról szintén nem érdemes sok szót ejteni, mindenki hihetően hozza a karakterét, az átlag blockbusternél talán kicsit jobban. A film igazi ereje a fényképezésben és a speciális effektusokban rejlik. Egy-egy kép láttán tátva marad az ember szája a gyönyörtől, az effektek pedig hihetetlenül élethűek. Ezek értékéből még az sem von le, hogy a film rendkívül fakóra, és olykor unalmasra van színezve. Egyértelműen nagyvásznon adja át a tökéletes élményt.

A filmzenét Hans Zimmer (A sötét lovag, Csillagok között) szerezte, aki végre el tudott szakadni az utóbbi években készített, kifejezetten egysíkú alkotásaitól, és az erős hangok mellé végre egy kis vokált is írt. A zene sokat hozzátesz a mű epikusságához , moziban nézve minden egyes hang átjárja a néző testét. Talán túlságosan is: már a Tenetnél (2020) is észrevehető volt, hogy gyakorta hangosabb a zene a párbeszédeknél, és ez itt is így van. Sokszor nagyon oda kell figyelni, mit is mondanak hőseink, mert Zimmer erőteljes, mély hangjai leuralják fülünket.

Az alkotás két és fél órás játékideje ellenére olyan, mintha csak egy fél film lenne – hisz az is. Az utolsó jelenet valószínűleg a leglogikusabb pontja a könyv félbevágásának, de így is némi elégedetlenséget hagy maga után. Ez főleg abból adódik, hogy a mű első fele színtiszta expozíció, amire szükség is van, hogy az univerzumot nem ismerők számára is érthető legyen a történet, de emiatt gyakran unalmassá válik a film eleje.

Villeneuve-nek sikerült az, ami Lynch-nek nem: nagyvászonra tudta vinni Herbert eposzának első felét. Nagyszerű, egyedi és művészi blockbustert készített, amit felüdülés nézni az elmúlt évek teljesen ugyanarra a kaptafára épülő, ugyanolyan látványvilágú, Marvel-, DC- és Star Wars filmek után. A világ pedig sokkal jobban járna, ha a Disney és a Warner minden látványfilm-rendezőjének ugyanolyan szabad kezet adna, mint azt Villeneuve-vel tette.

Edgar Wright hatodik nagyjátékfilmje eltér a korábbiaktól. A humort alacsonyabb fokozatra tekerték, mint a Scott Pilgrim a világ ellenben (2010), és akcióból is kevesebbet látunk, mint a Nyomd, bébi, nyomdban (2017). Az alkotó a feszültségteremtésre helyezi a hangsúlyt, méghozzá sikeresen: sosem lehetünk biztosak benne, hogy hol húzódik a határ a valóság és az álom(képek) között.

Hősünk, Ellie (Thomasin McKenzie) egy vidéki kisvárosból Londonba költözik, ugyanis elnyerte a London College of Fashion ösztöndíját. Ellie különleges lány: halott anyja gyakran megjelenik előtte, épp ezért nagymamája féltve engedi el, hiszen London „még egy átlagos embernek is sok tud lenni” Megérkezve álmában a 60-as évek Sohójában találja magát, ahol egy a showbizniszben feltörekvő, Sandie (Anya Taylor Joy) nevű lány napjait követi, és a vele történtek rá is hatással lesznek. Egyre jobban elmosódik a határ álom és valóság között – senki sem az, akinek látszik.

Anya Taylor Joy meggyőzően alakítja a céltudatos, törtető Sandie-t, és McKenzie hősével is a kezdetektől fogva együtt tudunk érezni, miközben egyre jobban elmerül az őrületben. Matt Smith (Doctor Who, A korona) játéka Jackként pedig annyira magával ragadó, hogy még azt is elhittem, tényleg jóképű és okkal tapadnak rá a nők. Diana Rigg (Trónok Harca, Őfelsége titkosszolgálatában) pedig rendkívül szórakoztató utolsó szerepében, mint Ms. Collins, a házsártos házinéni.

Mint már említettem, Wright ezúttal leginkább a feszültséggel dolgozik, ám ez nem azt jelenti, hogy teljesen kiveszne a filmből a rájellemző szellemesség. Ez most a jumpscare-ekben is megjelenik: a film során többször úgy elhúzta a közönség idegeivel való játékot, hogy a leghétköznapibb dologtól ugrott az egész terem egy hatalmasat, és mikor realizálta, mitől is ijedt meg ennyire, a falak remegtek a nevetéstől. Remekül megteremti a 60-as évek hangulatát: minden dal és neonfény a helyén van. A rendezés leköti az embert, a végén pedig pont annyi kérdést hagy benne, hogy utána szívesen gondolkozzon el azon, mit is látott valójában.

Chung-hoon Chung (Zombieland: A második lövés) operatőr képei szépek, hangulatosak, gyakorta az eredeti Sóhajokat (1977) idézi. A kameramunka is látványos, gyakran operál hosszú (vagy annak tűnő) snittekkel. A vágó Paul Machliss (Nyomd, bébi, nyomd, Úriemberek) is elképesztő munkát végzett, de ez előző közös filmjük tudatában nem is meglepő. Bármilyen hosszú is egy snitt, a vágástól folyamatosan feszesnek érződik a film ritmusa, a néző pedig csak tátott szájjal kapkodja a fejét, hogy az alkotók milyen remek megoldással jelenítik meg egyszerre Sandie és Ellie karakterét. Az pedig, hogy mindezt a zene ritmusára teszik, különösen érzékletessé teszi a filmet. A hang csapat tagjai is Wright korábbi alkotótársai, így az ő esetükben sem meglepő a kiváló munka. A sound design valóban kísérteties zajokat hozott össze, és a hangkeverés is pont ugyanolyan nagyszerű, mint a már sokat emlegetett előző filmben, a Nyomd, bébi, nyomdban.

Bár az eddigiek alapján közel tökéletesnek tűnhet a film, de nem az. Wright közösen írta a filmet Krysty Wilson-Cairnsszel (1917, Londoni rémtörténetek), és a mű ezen része kissé felemásra sikerült. A karakterek alulírtak: majdnem mindenkit lehetne akár egy mondatban is jellemezni, és akkor is tökéletes képet kapnánk róluk. A film bár támadja a nézői elvárásokat, ugyanakkor ki is szolgálja azokat. Hiába visznek minket vakvágányra egy mellékszálon, hogyha a történet legnagyobb csavarját előre lehet látni – legjobb esetben is a film közepétől.

Edgar Wright legújabb filmje egy emlékezetes alkotás, ami sokat merít a Sóhajokból, Ragyogásból (1980) és a Ne nézz visszá!-ból (1973). A nagyszerű rendezés, fényképezés, hangdesign, hangulatteremtés és zene révén a nézők minden bizonnyal pozitív szájízzel hagyják el a termet, hiába a kissé gyenge lábakon álló forgatókönyv. A film befejezése és a cselekmény hiányosságai pedig kellő okot adnak arra, hogy mindenki saját magában rakja össze a filmet, és előálljon a saját kis megfejtéseivel. De vigyázzunk: London ugyanis olykor sok tud lenni.

A filmet a szolnoki ATAFF filmfesztiválon láttam 2021.10.14.-én. Az országos premier dátuma 2021.11.04.

A Marvel-filmes univerzum első animációs sorozata 9 epizód után a végéhez ért. A koncepció érdekes: a multiverzum különböző történéseit figyelő Őrző (Jeffrey Wright) mesélésében eltérő univerzumok hőseinek kalandjait látjuk. Mi lett volna, ha Carter ügynök (Hayley Atwell) kapja meg szuperkatona szérumot? Mi lenne, ha Thor (Chris Hemsworth) egyke gyerekként nevelődik? És ha Peter Quill (Brian T. Delaney) helyett T’Challát (Chadwick Boseman) rabolja el Yondu (Michael Rooker), és ezáltal ő válik Űrlorddá? A lista folytatható, az alternatív történetek többnyire izgalmasan indulnak, ám az összkép mégsem lesz pozitív.

Az animáció stílusa nem a legszebb, a karakterek arcán nyomát sem látni érzelmeknek, mintha csak viaszbábuk lennének. Ez különösen fájó olyan gyönyörűen elkészített sorozatok után, mint a Star Wars: The Bad Batch vagy a Star Wars: The Clone Wars utolsó szezonja. Ezekben a karakterek arcán mindig megjelentek az adott érzelmek, sokrétű gesztusokat használtak. Előbbiben a hátterek és vágóképek pedig olyan minőségűek voltak, hogy azok akár egy élőszereplős Star Wars filmben is helytállnának. A What If… ? akciójelenetei azonban hozzák a Marveltől elvárt szintet: minden ugyanolyan, mintha az egyik filmet néznénk, csak most az effektek mellett a szereplők is rajzoltak.

A kis történetek külön-külön érdekesek, ám végül nem tudnak elszakadni a szokásos Marvel-formulától, a végére minden összefügg mindennel, a tét pedig még a filmekhez képest is óriási. És ez a legnagyobb probléma. Sokkal jobban működne a sorozat, ha a Star Wars: Visionshöz hasonlóan mindegyik rész egy kis, különálló történet lenne, és nem erőltetnék őket egymásra. Az pedig, hogy a tét ekkora, multiverzum mértékű nevetségessé teszi a korábbi kihívásokat. Thanos a multiverzumot veszélyeztető fenyegetéshez képest semmi volt, és így a következő Pókember film univerzumokat átívelő története is sokkal kevésbe lesz érdekes. Azt pedig inkább engedjük el, hogy az Őrző miért ezt a néhány hőst választja ki egy ekkora ellenség elhárítására, mikor szó szerint az összes realitás összes hőse elérhető lenne számára .

Elmondható, hogy az ígéretes kezdés ellenére a sorozat a végére ellaposodik, és ezt sajnos annak a filmes univerzum szabályainak köszönheti, amiben játszódik. Az érdekes koncepció végül elveszik a Marvel gyártósorán, és így csak az igazán keményvonalas képregény rajongóknak marad emlékezetes. Mi pedig csak reménykedhetünk, hogy a Marvel animációs sorozatok a későbbiekben bátrabbak mernek lenni, és elszakadnak a jól bevált, de egyre unalmasabbnak tűnő recepttől.

Daniel Craig utoljára ölti magára James Bond szmokingját a 25. Bond filmben. A film elkészülését több nehézség árnyékolta be: eredetileg Danny Boyle ült a rendezői székben, ám kreatív nézeteltérések miatt ott hagyta a produkciót, ami végül Cary Fukunaga (True Detective, Maniac) irányítása alatt készült el. Ám ez még nem minden: eredetileg már 2020. februárjában a mozikba kellett volna kerülnie, de a COVID járvány közbe szólt. Újra és újra elhalasztották a bemutatót míg végül másfél éves csúszással, szeptember utolsó napján a mozikba került Európában.

Bond nyugdíjas éveit tölti szerelmével Madelineal (Léa Seydoux), mikor a SPECTRE emberei megtámadják. Abban a hitben, hogy barátnője elárulta elhagyja a nőt és Jamaikán kezd új életet. Ekkor lép vele kapcsolatba CIA-s barátja Felix Leiter (Jeffrey Wright), hogy egyetlen alkalommal segítse ki az ügynökséget. Ezzel veszi kezdetét a kontinenseken átívelő kaland, amiről több szót nem is ejtenék, mert bár nem hoz váratlan fordulatokat, sokkal nagyobbat üt, hogyha az ember saját maga éli át.

A film legnagyobb erőssége maga Bond és az őt alakító Craig játéka. A Casino Royale óta nyilvánvaló, hogy az ő Bondja más, mint a többi: érzőszívű, hús-vér karakter, szemben a korábbiakkal, akikről sok mindent nem lehetett elmondani azon kívül, hogy sármos alkoholista gyilkológépek. Első filmje után megtudjuk mitől vált olyanná, mint elődei, de olykor felsejlik álarca mögött az ember (gondoljunk csak M (Judi Dench) halálára a Skyfallban). Utolsó megjelenésében pedig még a korábbiaknál is jobban megnyílik, hála annak, hogy a forgatókönyvírók láthatóan komolyan vették Craig búcsúját és egy személyes, érzelmes utolsó kalandot írtak neki.

Ralph Fiennes alakítása is figyelemre méltó. Nála hitelesebben talán még senki nem tudta megjeleníteni M-et: az összes jelenetében egy olyan embert láthatunk, akit nyilvánvalóan megviselt a hazája védelmében meghozott nehéz döntések sorozata, s azoknak a súlyát mindig a vállán cipeli. Léa Seydoux pedig egy korábban még példa nélküli (ehhez természetesen az is kellet, hogy ő legyen az első, aki nem csak egy filmben szerepel), összetett Bond lányt alakít, akinek van identitása, nem csak egy kellék az írók számára, hogy megmutassák, hogy ügynökünk mekkora csábító. Lashana Lynch az új 007-esként pedig szintén új színt hoz a franchiseba, mint Bond utódja, remekül működik a dinamika közte és Craig között, bár a film végére szimpla sidekickké lép vissza.

Fukunaga rendezése az egyik legegyedibb Bond filmmé teszi a filmet. A jelenetek inkább az érzelmekre apellálnak (ezáltal melodrámaibb hangulatot létrehozva), és fontosabbnak tartja, hogy jobban megismerjük hőseinket és a helyzetet. Erre korábban a Casino Royaleban és a Skyfallban láthattunk példát, de azokban sem ennyire intenzíven. Ennek ellenére az akciókat sem lehet rossz szóval illetni: a verekedések hosszabb snittekkel operálnak, nem a szokásos gyorsvágós-kamerarángatós követhetetlen fejetlenségek, amik korábban olyan népszerűek voltak. A film közepén, az erdőben játszódó bújócskázós-csapdaállítós akciózás, pedig a legfeszültebb és egyedibb jelenet, amit mostanság kémfilmben láthattunk.

Ennek ellenére nem nevezhető depresszívnek az alkotás. Kifejezetten sok humoros vagy annak szánt jelenet van a filmben, hogy a feszült légkört oldják. Ezek általában működnek, amit nagyban köszönhetünk annak, hogy Craig kérésére Phoebe Waller-Bridge (Fleabag, Killing Eve) is csatlakozott az írói gárdához.

Ha már ennyi pozitívumról beszámoltam, nem mehetünk el a rosszabbul sikerült elemek mellett sem. A film legnagyobb gyengesége Rami Malek gonosza. A karakter bár nagyon jól indul, rettenetesen alul van írva, igazán nem is derül ki miért akar borzalmat okozni a világnak. Sajnos emiatt Malek játéka sem túl erős, olykor Jared Leto Niander Wallaceára emlékeztet a Szárnyas fejvadász 2049-ből, de szegény próbálkozik dolgozni azzal, amit kapott.

A játékidő is túl hosszú, és ezt úgy mondom, hogy egy percig se unatkoztam a filmen, végig lekötött, ám nyilvánvaló, hogy ha legalább 20 percet kivágnak egy sokkal feszesebb tempójú filmet kapunk (kérdés, hogy ez miképp hatott volna a karakterek fejlődésére).

A Nincs idő meghalni a Craig éra második legjobb filmje a Casino Royale után a Skyfall előtt csak egy hajszállal végezve. Tökéletes zárása Craig földhözragadtabb Bond sagájának, mely ügyesen frissíti fel a sorozat majdnem 60 éve tartó kliséit, a szánkban újszerű, ám mégis ismerőst ízt hagyva.  A túlnyújtott játékidő és felejthető gonosz ellenére pedig elégedetten és könnyes szemmel jövünk ki a moziból, egy olyan gyönyörű és érzelmes zárlat után, amely korábban egyik Bondot alakító színésznek sem jutott ki.