A Francia Kiadás talán az év egyik legjobban várt filmje volt. A szereposztás sztárokkal teli (Timothée Chalamet (Dűne, Kisasszonyok), Bill Murray (Szellemírtók, Elveszett jelentés) vagy Frances McDormand (Fargo, Nomádok földje) csak, hogy néhányat említsek), és a rendezőt, Wes Andersont (Grand Budapest Hotel, A kutyák szigete), akinek hihetetlenül erős stílusa van pedig többször is Oscar díjra jelölték. Ám épp ez a markáns rendezői világlátás nehezedik rá teljesen a filmre, és teszi unalmassá.
A Francia Kiadás a Kansas Evening Sun kirendeltsége egy fiktív francia városban. Ahogy a Grand Budapest Hotelban (2014) így itt is a film elején megismerjük a szerkeszőség történelmét, és főszerkesztőjének életét. Az alkotás során lap megalakulása óta megjelent cikkekből négyet ismerhetünk meg, azok szerzőinek elbeszélésében.
Ezzel már el is érkeztünk az első problémához a filmmel kapcsolatban. Bár a történetek érdekesen indulnak, agyon nyomja őket Wes Anderson személye. Ezekbe a maximum 20 perces kis különálló történekbe annyit beleírt magából, amennyit a másfél-két órás elbeszélésekbe szokott. Egyszerűen túl tömény és erőltetett lesz a rájellemző humor ilyen nagy dózisban. Az embernek olyan érzése van, hogy csak azért csinálja, mert megteheti. Amiatt, hogy a történetek ilyen rövidek, a színészeknek sincs idejük kibontakozni, hiába is próbálkoznak vele. Ezen az se segít, hogy szerepük nagyrészében narrátorként vannak jelen, így az írói stílusokon kívül minden másban csak felületesen ismerjük meg őket (az, hogy a játékidő nagyrésze narrációból áll egyébként a filmnek sem tesz jót, de érthető megoldás, hisz ezáltal valóban olyan érzése lesz a nézőnek, mintha újságot olvasna). Karaktereik rendszerint valamilyen Anderson féle szerethető különcök, mondhatni a rendező kivetülései. Hihetően, mégha olykor túlzóan is játszák őket, de mire a sorsuk igazán érdekelné a nézőt vége szakad történetüknek. És ez en bloc igaz a történetekre is: többnyire akkorra lesz végük mire az ember végre beletudja élni magát az újabb Anderson féle különös settingbe.
A képivilágra sajnos ugyanaz igaz, mint a forgatókönyvre: agyon nyomja a rendező személye. Ahogy már megszokhattuk tökéletesen megkomponáltak a képek, de ezek egy idő után redundánssá és unalmassá válnak. A negyedik szimmetrikus kép közbe végbemenő oldalra kocsizás majd varió után hihetetlenül érdektelenné válik az egész. Nagyon jó, ha az alkotónak ilyen erős stílusa van, de ha minden jelenetben ilyen intenzíven látjuk olyan unalmassá válik, mintha nem is lenne.
Azonban a pozitívumok mellett sem szabad elmenni: a vágás kreatív, a fekete-fehér-színes képekkel való játék pedig szintén látványos és érdekes. A mozi talán legjobb része azonban az, mikor kis időre animációs filmmé változik. Ez az utolsó rövid történetben történik meg, mindössze körülbelül öt percre, de a nagyon szépen megrajzolt és egyedi stílussal. Az az öt perces szekvencia talán az egész film legkreatívabb, szebb és érdekesebb része (ebben a jelenetsorban még az egész filmre jellemző masszív öntömjénezés sem zavaró).
A filmet talán a legjobban azzal lehetne jellemezni, hogy olyan mintha a Grand Budapest Hotelt teleszúrkálták volna szteroidokkal. Minden, ami abban benne volt itt is megvan, csak éppen csúcsra járatva. Amíg ott tökéletes arányban volt meg az Anderson féle humoros írás és a kissé OCD-t sejtető képalkotás itt mindez túlsok és már-már fojtogatja a nézőt. A mű valószínűleg sokkal jobban működne, hogyha a Négy szobához (1995) hasonlóan minden kis történet más rendező kezébe kerül, hisz azok alapjaiban véve érdekesek, csak a tömény egyformaság által váltak unalmassá. De így csak a legelvetemültebb Wes Anderson rajongóknak lesz igazán élvezetes és maradandó élmény.
