Denis Villeneuve (Szárnyas Fejvadász 2049, Érkezés) új filmjében Frank Herbert sokak által megfilmesíthetetlennek tartott regényét adaptálja, amibe korábban (többek között a stúdió beleszólásának köszönhetően) David Lynch-nek (Kék bársony, Mulholland Drive) már beletört a bicskája. Hála a technológiai fejlődésnek és a stúdió bizalmának, ez az adaptáció sokkal jobban sikerült, mint az 1984-es verzió.

A távoli jövőben járunk, az univerzumot az Imperium uralja. A császár – hogy viszályt szítson a két legerősebb ház között, mely a hatalmát fenyegeti – elveszi a Harkonnenektől az arakkisi fűszerkitermelést, és az Atreideseknek adja. Ezzel pedig kezdetét veszi az intrikák és véres leszámolások sorozata.

A történetbe ennél jobban nem érdemes belemenni, a film megpróbál mindent részletesen elmagyarázni, és igyekszik megismertetni a nézőt ezzel a hatalmas univerzummal. Ha valaki kedvelte a Trónok harca első évadait, és szereti a Csillagok háborúja filmeket, feltehetőleg ez is elnyeri majd a tetszését, hiszen a kettő ötvözete (a filmet nézve észrevehető, Lucas mennyi mindent merített Herbert művéből űreposza előtt).

A film tipikus blockbuster, a vágás általában olyan, mint minden más ilyen filmben, csak néhány esetben kreatívabb. A színészi játékról szintén nem érdemes sok szót ejteni, mindenki hihetően hozza a karakterét, az átlag blockbusternél talán kicsit jobban. A film igazi ereje a fényképezésben és a speciális effektusokban rejlik. Egy-egy kép láttán tátva marad az ember szája a gyönyörtől, az effektek pedig hihetetlenül élethűek. Ezek értékéből még az sem von le, hogy a film rendkívül fakóra, és olykor unalmasra van színezve. Egyértelműen nagyvásznon adja át a tökéletes élményt.

A filmzenét Hans Zimmer (A sötét lovag, Csillagok között) szerezte, aki végre el tudott szakadni az utóbbi években készített, kifejezetten egysíkú alkotásaitól, és az erős hangok mellé végre egy kis vokált is írt. A zene sokat hozzátesz a mű epikusságához , moziban nézve minden egyes hang átjárja a néző testét. Talán túlságosan is: már a Tenetnél (2020) is észrevehető volt, hogy gyakorta hangosabb a zene a párbeszédeknél, és ez itt is így van. Sokszor nagyon oda kell figyelni, mit is mondanak hőseink, mert Zimmer erőteljes, mély hangjai leuralják fülünket.

Az alkotás két és fél órás játékideje ellenére olyan, mintha csak egy fél film lenne – hisz az is. Az utolsó jelenet valószínűleg a leglogikusabb pontja a könyv félbevágásának, de így is némi elégedetlenséget hagy maga után. Ez főleg abból adódik, hogy a mű első fele színtiszta expozíció, amire szükség is van, hogy az univerzumot nem ismerők számára is érthető legyen a történet, de emiatt gyakran unalmassá válik a film eleje.

Villeneuve-nek sikerült az, ami Lynch-nek nem: nagyvászonra tudta vinni Herbert eposzának első felét. Nagyszerű, egyedi és művészi blockbustert készített, amit felüdülés nézni az elmúlt évek teljesen ugyanarra a kaptafára épülő, ugyanolyan látványvilágú, Marvel-, DC- és Star Wars filmek után. A világ pedig sokkal jobban járna, ha a Disney és a Warner minden látványfilm-rendezőjének ugyanolyan szabad kezet adna, mint azt Villeneuve-vel tette.